A Better Time, They Say,1111 galéria

Kiállító művészek: Almásy Ivor, Erményi Mátyás, Felsmann István, Fridvalszki Márk, Gink Sári, Katona Bálint, Kortmann Járay Katalin, Mendreczky Karina, Szombat Éva, Tóth Balázs Máté, Tóth Márton Emil

Kurátor: Ács Bálint, Kókai Zsófia

issue

 

 

,,The twentieth century began with utopia and ended with nostalgia. Optimistic belief in the future became outmoded, while nostalgia, for better or worse, never went out of fashion, remaining uncannily contemporary.”

(Svetlana Boym)

 

Világszinten is bizonytalan jövő előtt állunk, és mintha egyre többen tekintenének hátrafelé a megoldásokat keresve. Svetlana Boym-ot idézve a nosztalgikus visszatekintés nem pusztán egyéni állapot, hanem korunk tünete, a modernitással erősödni látszó világjárvány. A nosztalgiát megélő személy vagy személyek a történelmet privát és kollektív mitológiává alakítják, amely által az idő újra bejárható térré változik. Ugyanakkor felelőséggel tartozunk aziránt, hogy milyen teret idézünk meg múltba révedő ábrándjaik során. Meg kell különböztetnünk a tényleges és az idő múlásával érzelmek színezte „elveszett otthont”, amely után vágyakozunk. A kiállítás szervezői egy hosszútávú művészeti projekt résztvevői. Projektjük során olyan kort vizsgálnak, amely saját életük kezdeti időszakával párhuzamban társadalmi szinten is egy új élet reményét, a jövő ígéretét jelentette. Ők, úgy, mint a most 30-as éveikben járók, a Vásárhelyi Mária azonos című kötetében megnevezett „szabadnak születtek” generációjának tagjai. Gyermekkoruk ideje egybeesik a volt szocialista régióban 1989 után pár éves eltérésekkel végbemenő társadalmi és gazdasági átrendeződés időszakával. Ennek tekintetében, az 1990-es évek, mint a résztvevők gyermekkorát meghatározó időszak, a korszakot meghatározó világszemléleti jellegzeteségekkel kerül párhuzamba. A kiállítások alkalmával felelevenített gyermekkor terepe többrétegű metaforaként jelenik meg. Paradox módon egyszerre jelképezi az elveszett jövőképeket és a lehetséges jövőket lokális és globális értelemben egyaránt. Mi köti össze a mindennapi emlékek szintjén régiónk „szabadnak született” generációját? Mikor volt az a pont, amikor az egykor utópikus „boldog globalizáció fénykora - Heyday of Happy Globalization”- szertefoszlott a mindent felülíró fogyasztás által? Tehetünk valós javaslatokat a jövőre az emlékezés által? 

 

A kiállított műtárgyak talán az előző kérdésekre nem adhatnak egyértelmű választ, de szélesebb kontextusba helyezhetik a tárgyalt korszakok utóéletéről való gondolkodást. Mind a jelenlegi kiállítás, mind pedig az azt magában foglaló hosszú távú együttműködésen alapuló művészeti projekt igyekszik becsatlakozni abba a diskurzusba, amelynek középpontjában a posztszocialista gyermekkor kollektív emlékezetben betöltött szerepének vizsgálata áll. Az elmúlt években a V and A Múzeum Gyermekkor Múzeumának, a Szarajevóban található A Gyermekkor Háborús Múzeumának intézményi gyakorlati, vagy a Tamperei Egyetem ReConnect/ReCollect projektjei és kiállítási interpretációi rámutatnak arra, hogy a gyermekkori emlékek vizsgálata ma már megkerülhetetlen, kanonikus részei a történelemírással, a társadalmi emlékezettel és a kulturális antropológiával kapcsolatos kutatásoknak, gondolkodásnak. 

​